211. Chateau Beychevelle Grand vin 1988 Saint-Julien – Öreg borok: minden arany, ami drága?

ittam: 2018. november

Chateau Beychevelle Grand vin 1988
Chateau Beychevelle Grand vin 1988

Mielőtt belekezdek a bor elemzésébe, beszéljünk egy kicsit az öreg borokról! A legfontosabb tulajdonságuk a következő:

Drágák

Na ezzel meg is volnánk. Aktívan dolgozom azon, hogy minél hamarabb olvasókat veszítsek.

Viccet félretéve kiemelkedően fontos ezzel kezdeni, nem csak azért, mert álszentség nem ezzel kezdeni, hanem mert az ár egy dolgot biztosan garantál:

minden olyan ember, aki iszik belőlük vagy

1, hajlandó kifizetni egy rakat pénzt értük vagy

2, képes eltenni évtizedekre, gondoskodva a megfelelő tárolási körülményekről (ami drága és szakértelmet kíván)

3, ajándékba kapja (mint én, fene a pofámat) vagy megkínálják belőle.

Akármelyik kategóriába is tartozol, egy biztos: nagyon kevés egyén mondhatja el magáról, amit te is: ivott már öreg bort.

Tehát az, hogy drágák azért kiemelkedően fontos, mert egy szűrőt alkot. Olyan szűrőt, ami az emberek elsöprő többségét teljesen kizárja és képtelenné teszi őket arra, hogy érdemlegesen hozzászóljanak a témához.

Messziről jött ember azt mond, amit akar, tartja a mondás. Ezért kiemelkedő fontosságú, hogy ha érdemi információhoz szeretnél jutni, vagy kóstolnod kell egy ilyen bort, vagy olyasvalakivel kell beszélned, aki… őszinte és elfogulatlan. (Szerencséd van) ☺

Egy kis tudomány: pszichológusok bizonyították (Brehm, J.), hogy már az a tény, hogy kiválasztasz egy terméket, önmagában hordozza azt, hogy elfogulttá fogsz válni azzal kapcsolatban. Most képzeld el, hogy egy olyan terméket választasz, ami az átlag többszörösébe kerül (körtés telefon – mínusz még néhány olvasó).

Az ok szörnyen egyszerű: amennyiben beismered (magadnak), hogy az a dolog, amire kiadtál egy csomó pénzt nem jó, kognitív disszonanciát eredményez. Egy szorongás állapotot. Ezeket pedig senki sem szereti.

Tehát, ha már kiadtál egy csomó lóvét mondjuk egy borra, kibontod (nem viheted vissza), akkor bizony pozitív lesz a megítélésed. Mert, ellenkező esetben, szimplán azt vallanád be magadnak, hogy rossz döntést hoztál. Ezért tisztelendő nagyon, amikor valaki elég józan és őszinte magához, hogy beismerje, ha egy ilyen termék mégsem annyira csúcsszupi.

Persze annak sok oka lehet, ha valaki drága bort vesz és bont fel. Vagy bormániás, vagy kőgazdag és az ár nem számít (volt a 2019/02 Decanterben egy cikk, hogy Ronaldo 27000 Fontot – huszonhétezer Fontot – fizetett két üveg borért a spanjaival egy bárban, majd továbbálltak anélkül, hogy megitták volna az egészet), vagy szimplán fel akar vágni (na ez gáz). A probléma megint ott van, hogy épkézláb és őszinte véleményt maximum az első kategóriától kaphatsz, vagy esetleg a másodiktól, amennyiben hozzáértő az egyén (és nem focista – paff már senki nem olvas tovább).

Tehát öreg borok. Milyenek is ők?

Fontos előre kihangsúlyozni, hogy komoly általánosításokat olvashatsz az alábbi pár sorban. Minden bor más, máshogy öregszik, továbbá az időtáv is fontos szerepet játszik. Az első néhány évről azt tartják, azért nagyon jó, mert úgymond összeérnek, kiforrnak az ízek, az ízélmény javul (hogy ez az első néhány év mennyi is, több mindentől függ). Az évek optimális hosszáról egy nyúlfarknyi említést már tettem máshol is.

Kezdjük a színnel: ahogy a bor öregszik, egyre inkább téglás-barnás árnyalatot vesz fel.

Ízre a legfontosabb, hogy hosszú évek után (azért fogalmazok ilyen ködösen, mert sok tényezőn múlik, hogy mennyi az annyi) a tanninok és a savak is lágyulnak, enyhülnek. Emellett talán a leginkább egyértelmű ízbéli változás, hogy a gyümölcsös ízek átmennek egyfajta főtt-gyümölcsös, kompótos ízbe. (Ez minden bizonnyal furcsán hangzik leírva, az ízérzet vagy bejön neked, vagy nem, egyéni preferencia kérdése.)

Fontos továbbá, hogy az öregedéssel jár, hogy különböző üledékek rakódnak le (itt már jóval tizenöt év fölött járunk) és a bor „zavarossá” válhat, minél öregebb, annál inkább.

Régi borokat mindenféleképpen dekantálni kell és amikor a dekantálóba öntöd egyúttal megszabadulhatsz (a többnyire a palack – gravitáció irányában értendő – alján felhalmozódó) cucctól. Szofisztikált megfogalmazás.

Fontos észben tartani továbbá, hogy a borok ízértéke – fogalmazzunk így – hanyatlásnak indul, amikor az optimális időponton túlhaladnak. Ezt az optimális időpontot több minden befolyásolja, egy külön cikket megér, hogy mit érdemes eltenni és mennyi időre.

Egy lényeges dolog: a dugó! (azért a felkiáltójel, mert majdnem elfelejtettem) A palackban lévő bor állapotáról nagyon sokat mond a dugó állapota! Ha szimplán kettétörik az még elfogadható (ne felejtsük el, hogy a dugó is öreg már), de ha morzsolódik, több darabra törik vagy pláne ha olyan rossz állapotban van, hogy ki sem lehet húzni rendesen, szinte biztos, hogy a bor sem lesz már jó. Ha a fent említett tüneteket mutatja a dugó érdemes különös figyelemmel megnézni (pohárba öntve) azt, hogy a bor zavaros-e és jól megszaglászni (megasszondtam). Ha visszataszító szagokat érzel és a bor nagyon zavaros, akkor sajnos majdnem biztos a lefolyóba fog kerülni a nedű. Szörnyű ilyet mondani, de ez van. (Természetesen a lefolyóról az ízérzékelés dönt: ha szerinted iható, akkor idd meg – hasznos tanácsok by Dan. Esetleg megpróbálhatod dekantálni pár órára, hátha „megjavul” – itt egy példa erre az esetre – de nem sok esély van már rá. Illetve annyi, hogy addig kibonthatsz egy másik üveget, míg vársz megiszod és lehet részegen már cseppet sem fog érdekelni, hogy mit iszol. Ha-ha, ne vegyél komolyan!)

A legfontosabb kérdés(ek): jobbak az öreg borok? Megéri megvenni őket?

A válasz rövid, (de őszinte): tőled függ.

Ahelyett, hogy ennél egyértelműbb választ adnék a kérdésre, kérdezek inkább: Melyiket jobb vezetni? Ezt:

Vagy ezt:

Bármit is válaszolnál, teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy egyrészről nincs helyes válasz a kérdésre, másrészről, az emberek döntő többségének nincs lehetősége saját tapasztalat alapján dönteni (Amúgy olyan válasz is felmerülhet, hogy “egyiket se, mert hátsókerék meghajtással az első fánál fogsz kikötni, ha gizdulni akarsz a lakótelepen és nyomsz neki egy kövéret”).

Viszont csavarhatunk egyet a dolgon és kérdezhetném azt, hogy melyiket jobb vezetni? Ezt:

Vagy inkább ezt:

A válasz megint szubjektív lesz, viszont ami változott az, hogy már egész sokan tudnának relatív megalapozott, valós tapasztalatokon alapuló választ adni.

Beszéltünk már focistákról, telefonokról, agyturkászokról meg kocsikról is, csak a borról nem tudtál még meg semmit.

A dolog szépsége az, hogy nem csak egy bort kóstoltunk azon az éjjelen (mi megittuk mindet, nem úgy mint a focisták, rosszul is éreztem magam másnap ekkora mennyiség után), hanem négyet. A borok átlagéletkora már bőven nagykorúnak számítana embernél is.

Chateau Beychevelle Grand vin 1988 és Nardon Saint-Emilion 2008
Chateau Beychevelle Grand vin 1988 és Nardon Saint-Emilion 2008 és két fehér

De vajon melyik ízlett a legjobban? (szubjektív véleményem?) Ne szaladjunk ennyire előre!

Tehát eljutottunk addig, hogy Chateau Beychevelle Grand vin 1988 Saint-Julien elemzés:

Kiöntöttem dekantálóba vigyázva, hogy az üledékek (lényegében csak borkő, egyszer írok majd róla – ártalmatlan) a palackban maradjanak és elkezdődött a várakozás. Tűkön ültünk. Szűk egy óráig bírtuk.

Hatásszünet amíg dekantálunk: Miért van hajó a címkén? A chateau 1565-ben épült. Később, az örököse hozzáment Jean Louis de Nogaret de La Valettehez. Amint azt a történészek is sokat mondják (nem, amúgy nem), minél hosszabb a neved, annál több a hatalmad (a nevéhez hozzácsaphatjuk még, hogy „Epernon hercege, főadmirális és Guyenne kormányzója”). Megtudhatjuk róla továbbá, hogy harmadik Henri mignonja volt (a mignon, ejtsd: „minyon” egyfajta cím, kitüntetés).

Szóval, olyan nagy hatalma volt, hogy elvárhatta, hogy a környékre érkező hajók vitorláját félárbócra engedjék együttműködésük, hűségük jeléül. Innen a név Beychevelle, ami helyi dialektusban félárbócot jelent. (vagy valami hasonlót, nem elég fejlett még a franciám, hogy rég elfeledett dialektusainak szavaira keressek rá. Magyarul tudja még valaki, mi az a kágyilló?)

A pincészetről… köhömm, bocs chateauról azt kell még tudni, hogy roppant híres. Meg amúgy Bordeaux-ban van. Nem árt tudni. Meg amúgy Médoc (a Gironde nyugati partja). Onnan tudod, hogy túl sokat foglalkoztál borokkal, hogy ha valaki azt mondja, ez egy bordeaux-i bor, megkérdezed, hogy OK na de melyik part? (Meg onnan, hogy le tudod írni, hogy bordeaux-i anélkül, hogy aláhúzná a szövegszerkesztő.) FYI a jobb partot Libournais néven illetik. (Szorgalmi a buzgóknak: melyik égtáj felé folyik a Gironde, ha a térképen is a bal oldalon van Médoc?)

Színre a téglásság helyett (amit öreg boroktól várhatnánk) mély lila és bordó, tiszta (Betoldás: ez egy fontos információ, csak nincs mit rizsázni róla, de fontos: tiszta, nem zavaros), viszont magas viszkozitású. Elnézést kérek a tükörfordításért. Nem akartam a glicerin szót megemlíteni. A magas viszkozitás látványban két dologban nyilvánul meg:

1, a pohár falán a könnyek lassan csurognak, sűrűbbek

2, ahol a nedű és a pohár találkozik látsz egy vékony, átlátszó részt ami, hogy is mondjam… felfelé hajlik (keress egy ábrát a „kapilláris jelenség” szóra és egyből tudni fogod, miről beszélek).

Illatra leginkább a főtt gyümölcs jött elő. Közepesen testes a bor, az elején dominánsabbak voltak a savak (értsd: egy óra dekantálás, plusz egy pici) mint a tanninok, viszont az idő múlásával (plusz még egy óra mondjuk) sokkal kiegyensúlyozottabb lett (tehát a tanninok sokkal jobban átjöttek ízre). Meglepően fűszeres volt. Az alkohol visszafogott, 12,5%. Gyümölcsösség szempontjából én a ribizlire szavaztam, a többiek az áfonyára.

Habár ezt korábban nem emeltem ki fontos, hogy csak a borok egy nagyon kis csoportját lehet eltenni ilyen sok időre (sok mindentől függ melyikeket, egyszer lesz egy külön cikk erről is). Az a tény, hogy harminc év után nem esett szét, azt bizonyítja, hogy kimagasló minőségű. Ez nagyon fontos tényező ennél a bornál. Helyesen volt tárolva, megfelelő borospincében és az öregedésnek csak a pozitív jegyeit mutatta, nem lett zavaros, nem romlott el az illata, íze.

Egy dolog még: az ár. Az első probléma, hogy nem tudsz csak úgy besétálni egy borboltba, hogy leemeld a polcról, rendelni kell, ilyesmi. A második: pontos árat nem is nagyon találtam. A legalacsonyabb becslés is olyan 100€-ra lőtte be.

Olyan szempontból probléma ez a magas ár, hogy ha kiadsz érte ennyit (nem vagy olyan mázlista, mint mi) vajon mondasz-e mást, mint azt, hogy ez volt életed legjobb bora. (Vicces lenne eljátszani valakivel, hogy „Ó ez esetben van itt még egy palack, elviszed egy százasért?” – Euroban persze. Egyből kiderülne, hogy tényleg annyira megérte-e az egyén szerint.)

Nekünk szerencsénk volt, mivel ajándékba kaptuk, nem volt rajtunk ilyen nyomás.

Tehát a kérdés: vajon a választék legöregebb és legdrágább tagja vitte el nálam a pálmát? Az aranyárú Grand Cru volt a legjobb? Nyitva hagyom a kérdést. Összeszedem még a régi jegyzeteimet A Chateau Nardon (Saint-Émilion) boráról. Tekintettel arra, hogy az jobb-parti, lehetne a (következő) cikk alcíme „Partok harca” vagy mivel árban több mint ötszörös szorzó van „Dávid és Góliát” vagy mivel korban is van különbség „Tata és Baba” összecsap. Legyen itt egy szavazás. Írd le kommentbe. (lehet kreatívkodni és mást is írni!) A legjobbak között kisorsolok egy mosolyt!

12 Comments

Add Yours →

[…] Legutolsó írásomban ígértem, hogy elővakarom a Nardonról a jegyzetemet. De előtte egy kis sztorizgatás: Mivel ajándékba kaptuk a 30 éves Beychevelle-t azért, mert Rita nagypapájának borából küldtünk valakinek, úgy döntöttünk az lenne a legjobb, ha velük isszuk meg. Beestek még páran és a jó hangulat jegyében Sanyi bácsi felbontotta ezt a bort (és még két „nagykorú” fehéret). Ennek a bornak azért örültem nagyon, mert annak idején (valamikor 2016-ban) én adtam neki ajándékba. Természetesen azért vettem, mert már akkor ízlett. […]