Csokimadárnak néz? 312. Beaujolais Nouveau 2019 Oh lala (J.M. Ajoux)

ittam: 2019. november

A palack rövid története helyett anekdotázás. Fontos az elemzés teljes megértéséhez és mondanivalójának átadásához, de ha mégis átugornád… Görgess le addig, amíg a fotót és a bor nevét nem látod! Továbbá, ha érdekelne egy összegzés a Beaujolais régióról és a Beaujolais Nouveau-ról, azt a Vignerons de Bel-Air Beaujolais Villages Beaujolais Nouveau Natural 2019-ről szóló bejegyzésben találod. Emellett a mAUdaras hypermarket másik Beaujolais-járól, a Domaine du Perchoir Manu Mandrillon Beaujolais 2019-ről is olvashatsz tőlem egy elemzést.

Szóval tudtad, hogy volt egy fazon, aki sikeresen eladta az Eiffel tornyot ócskavasnak? Majdnem kétszer is?! 1925-ben egy Viktor Lustig nevű csaló (habár az angol „con artist” sokkal találóbb kifejezés) Párizsban járt és megtudta, hogy a városnak hatalmas anyagi terhet jelentett az épület fenntartása. Hamisíttatott magának papírokat, bérelt egy tárgyalótermet egy drága hotelben és meghívott egy maroknyi gazdag acélipari üzletembert. Magas rangú tisztviselőnek adva ki magát, elhitette a meghívottakkal, hogy a torony drága fenntartási költségei miatt a város szeretné eladni az épületet… ócskavasnak (!), mert sokan úgy vélték, amúgy sem illett a városképbe. Közölte, hogy a téma érzékenysége miatt tartsák titokban. A megjelentek közül később André Poissont választotta ki áldozatául. Azért őt, mert habár sikeres üzletember volt, az önbizalom furcsamód mégis hiányzott belőle és úgy érezte, hogy nem fogadja be az elit a sorai közé. Remélte, hogy ez lehet a belépője. Egy későbbi, már privát találkozó során Lustig enyhe profilváltás keretében korruptnak adta ki magát, mondván, hogy kenőpénzért biztosítja, hogy a torony az ő kezébe kerül.

Amikor megkapta a pénzt, Bécsbe menekült, mert arra számított, Poisson egyből a rendőrséghez fordul, ha rájön, mi történt… de nem így lett. Poisson szégyenérzete nagyobb volt, mint az elveszített pénz által okozott fájdalom, így nem jelentette fel.

Lustig ezután úgy döntött, visszamegy Párizsba és újra megjátssza ugyanazt egy másik üzletemberrel… de ez már nem jött össze, az USA-ba kellett menekülnie, hogy (még egy darabig) ne kerüljön börtönbe.

Mi köze van ennek a sztorinak a borhoz? Azon kívül persze, hogy Eiffel torony van a címkén? Haladjunk csak sorjában!

Beaujolais Nouveau 2019 Oh lala (J.M. Ajoux)

Külcsín: Az elülső címke laza, egyszerű, nem sok infot közöl a Beaujolais-n és a 2019-en kívül. Természetesen kék-fehér-piros (mi más is lenne?). Dicséret jár a címke tervezőinek, mert a színválasztás, a torony és az „Oh lala” együtt annyi vérbeli francia dolgot sűrít pár négyzetcentiméterre, amit nem is lehetne jobban kimaxolni. A hátsó címkén szerepelnek (franciául) a „fesztivál”, „lelkesedés” és a „termőföld és környezet tisztelete” kifejezések… (szinte már halljuk Lustig hangját) majd puha malacsülthöz és friss kecskesajthoz ajánlják a nedűt. Kiderül még, hogy a bor 13%-os alkoholtartalommal bír. (zárójelben jegyezném meg – igen, szó szerint – hogy a friss kecskesajthoz nagyon is jó párosítás) Az üveg plasztikdugóval van lezárva.

Pohárba töltve a nedűt, az közepes, már-már világos bíbor-lilás színben tündököl, a peremen már pink. A könnyek meglepően színezettek és teltek, közepesen gyors tempóban csordogálnak a pohár falán.

Illatában meglepően nem annyira átütő a gyümölcsösség, mint amit várnánk. Bontáskor még megvolt a szokásos Beaujolais védjegyének számító banános, cukorkás illat, de ez már rövid szellőzéssel eltűnt. Most valamennyi szárított epret említhetünk édeskés meggyel és málnával, a többi inkább fanyarság és az alkohol kipárolgása. Mondhatjuk, hogy gyümölcsös azért az illata, csak nem lelkesen és nem fesztivál hangulatban.

Az ízvilágánál is kezdjük a gyümölcsösséggel! Van azért… valamennyi. Elsősorban málnát említenék, de találunk itt piros bogyósból elég sok mindent, cseresznyét, epret, akár meggyet is még. Sőt, egy kis fantáziával akár fekete ribizlit is. Beaujolais viszonylatban a tannin tartalma kifejezetten karakteres, nyugodt szívvel írhatunk fekete csokoládét, méghozzá egy jó adaggal! Savtartalma szintén jelentős és elég citrusos, simán asszociálhatunk kicsit savanykásabb mandarinra. Egy hangyányi vanília is megbújik valahol az ízek között. A lecsengése relatív rövid és dominál benne a fanyarság. Az utóbbit én szeretem, de gyanítom, ha valaki Beaujolais-t szeretne inni, nem erre az ízre vadászik. Apróság, de a ként kicsit erőteljesebben érzem, mint szeretném, de lehet, hogy az egyszeri borivónak nem tűnik fel, felsejlik továbbá egy kevés eperjoghurt beütés is, amiről a Domaine du Perchoir Manu Mandrillon Beaujolais 2019-ben is említést tettem.

Verdikt: Megéri az árát? Nos, mAUdáréknál egy híján 1700ft-ot kérnek érte. A választ két részre szedném:
Amennyiben valaki még soha nem ivott Beaujolais-t, megveszi ezt a palackot… gyanítom csalódni fog. A „fesztivál”, a banán, a „lelkesedés” és a pillecukor és ki tudja még milyen ízek és illatok, amiket remélt… leginkább csak a címkén szerepelnek. Tehát, ha igazi Beaujolais életérzést szeretnél… nem ezt a nedűt ajánlanám.
Amennyiben úgy tekintek rá, mint egy üveg borra, amit egy híján 1700 forintért tehetsz a kosaradba… könnyed, gyümölcsös (nem Beaujolais viszonylatban, amúgy), valóban könnyen csúszik. Esetleg egy vidám otthoni beszélgetésre fiatal hölgyeknek közepesen jó választás lehet. De ebből a szemszögből nézve minden áruházlánc rendelkezik relatív gyümölcsös, száraz de mégis kiérezhető maradványcukor tartalommal rendelkező könnyed, saját márkás, költséghatékony borokkal.

Szóval… ha felbontod, nem az lesz a reakciód, hogy „Oh la-la!”, vagy legalábbis nem „azzal” a hangleejtéssel. Kíváncsi lennék mit mondott Poisson, amikor…